„A Párizsban élő Chopin-zongorista Rév Lívia ezúttal tanítványával, Érdi Tamással ad koncertet Budapesten.”

Remport László, alias City754 kulturális ajánlója

/ Tegnap egy gyönyörűséges írást kaptunk, köszönjük, egy régi koncertélmányt elevenít fel Remport László, akit személyesen nem is ismerünk, de úgy éreztük, hogy ez az élmény másoknak is érdekes lehet.A koncert persze évekkel ezelőtt volt...Érdi Márta/

RÉV LÍVIA ÉS ÉRDI TAMÁS

 Egy csodálatos este Frederic Chopin bűvkörében…

 Annak a zenei élménynek, amiről most mesélni szeretnék, hosszú-hosszú, régen múlt időkre visszatekintő előzménye van. Éppenséggel nem is egy jelenleg műsoron lévő eseményről szól, de a végén talán tudni fogjátok, miért ajánlom mindenképpen, hogy – akinek lehetősége van - hasonló alkalmakat igyekezzetek megragadni, ilyen élményekkel szeretteiteket megajándékozni!

 Hogy érthető legyen vonzódásom – többek között - Chopinhez, hadd mondjam el, hogyan kerültem testközelbe a klasszikus zenével:

Óvodás koromban Budapesten, a „nyóckerben”, a Beniczky Lajos utcában, az akkoriban már nem üzemelő „Otthon” mozi épületében laktunk szüleimmel egy alagsori, egyszobás szükséglakásban. (Ha kinéztem az ablakon, szemmagasságban sétáltak a galambok…) Az Otthon moziban laktunk! Jó, mi? Nomen est omen…

Egy idő után apám észrevette, hogy a „lakásunkkal” szomszédos helyiséget nem használják, és egy ajtónyílásnyi helyen áttörte a közfalat. Így bővítette lakóterünket szoba-konyhásra. Ekkor került át kicsiny ágyam a konyhának berendezett bővítménybe, s ekkor hívtam fel magamra a figyelmet az oviban a később családi szállóigévé vált mondásommal:

 -         Az én szobám a konyhában van!

 Szóval, ez a Beniczky Lajos utca a Szigonnyal párhuzamosan, attól eggyel a Körút felé, a Baross utca és a Práter utca között húzódott. Nagyjából a mai Leonardo da Vinci köz helyén lehetett. Hinnétek? Amúgy, a Szigony és a Jázmin utca sarkán az ovi, ahová jártam, még mindig megvan! Nahát!

 A ’70-es évek elején, mikor a Baross és a Práter utca közötti részt szanálták (értsd: lerombolták, földdel tették egyenlővé…), hogy erre a területre a ma ott található lakótelep modern panelházai felépülhessenek, nos, akkor kaptak az én drága szüleim egy tanácsi lakást - akkor így hívták az önkormányzati bérleményt - Újpalotán, a főváros büszkeségeként épülő-szépülő új városrészben! (Csak zárójelben, hogy szavam ne felejtsem! Az addig lakóhelyünkként szolgáló öreg filmszínház épületének fel- illetve lerobbantását rögzítő képsorok többször visszaköszöntek később forgatott ’56-os, és világháborús filmekben!)

De Újpalotát mondjam már inkább!

Szóval, családom minden tagja (Anya, Apa, 8 hónapos hugicám és én) boldogan, az új lakás elfoglalásának eufóriájában éltük meg az átköltözést, így csak jóval az utolsó bútornak a végleges helyére kerülése után merült fel a kérdés: „hogy hát, az idén ősszel 6 éves Lacika (én, hát ki más?) melyik iskolába járjon, itt Újpalotán?”

 Mondhatom, szüleim viszonylag egyszerűen átvágták a gordiuszi csomót!

Mostanság a szülők számára direkte egy rémálom már egy általános iskola kiválasztása is: megannyi ismeretlen körülmény, várható fejlődési tempó, tanítási módszertan, eredményességi mutatók, felvételi arány, társadalmi helyzet, elfogadottság felsőbb szinteken és a többi, meg a többi…

A mi időnkben azonban? Ugyan már! Ilyen aggályok nem abálták édes-szülőimet nyakuktól fölfelé, kérem!

 -         Hogy-hogy-hogy? Mi az, hogy melyik iskolába? Hát amelyik a legközelebb van! Nem? – döntötte el a kérdést édesapám…

 Dehogynem! Így alakult, hogy a Neptun utca 98-ból (ott laktunk) én a Neptun utcai, akkoriban Frankovics Mihályról elnevezett általános iskolába íratódtam be.

Szép, új – természetesen ez is panel – épület volt, piros színű. A munkásmozgalmi hősök neveit bizonyára nehezebben vette volna be a kisiskolások buksija, mint azt, hogy a piros, kék, vagy lila iskolába jár. Merthogy több ilyen suli is volt a környéken!

Hogy vajon csupán a szerencsén múlott-e, hogy: ez az én piros iskolám „mellesleg” zenei alapképzést is biztosító, zenei általános iskolaként funkcionált? A penész, aki tudja! Talán a sors keze is „sáros benne”!

Mindenesetre elég annyi, hogy itt kezdtem meg általános iskolai tanulmányaimat.

A magam részéről teljes őszintén mondhatom, hogy: a későbbiekről mit sem sejtve!

 Kezdjem azon, hogy én már óvodás koromban folyékonyan tudtam olvasni. Na jó, szerintem ez nem olyan nagy ügy, biztos sok gyermekkel foglalkozik az édesanyja, s nem tud neki nemet mondani, mikor kérdez. Én is így tanultam a betűket, ki az, aki másként?

Elég az, hogy az első osztályos általános tananyag írás-olvasás részének elsajátítása számomra unalmasnak tűnt, úgy éreztem, én mindezt már rég tudom – így hát unatkoztam az órákon… No, és mit tesz a gyermek, ha unatkozik? Rendetlenkedik, persze!

Így alakulhatott, hogy az általános iskola első osztályának jelentős részét én már – hogy ne zavarjam a többieket a fejlődésben – többnyire szaktanári javaslatra, az iskola folyosóin töltöttem…

Csavarogtam, bolyongtam, felfedező utakat tettem.

 Egyik ilyen expedícióm közben, halljátok meg: mi történt?  Egyszer csak általam soha korábban nem hallott, csodálatos muzsika hangjai szűrődtek felém! Megálltam – mit megálltam? Megmerevedtem! A lélegzetemet is visszatartottam, hogy jobban halljam a zenét, és persze főleg, hogy: honnan, melyik irányból árad? Ösztönös késztetést éreztem, hogy felderítsem, mi lehet ez a varázslatos hang, ez a különös, minden porcikámat átbizsergető melódia!

A hang irányába indultam, az emeleti folyosóról leóvakodtam a földszintre, ott jobbra fordultam, abba az épületszárnyba, ahol nekünk, elsősöknek nem is volt tantermünk…

A felfedezetlen helyen folyamatosan hallgatózva, lépésről lépésre settenkedtem az egyre tisztábban hallható és egyre inkább lenyűgöző dallam forrása felé, mígnem egy helyiség ajtaját félig nyitva találtam…

 Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam megbabonázva az ajtófélnek támaszkodva, miközben testemet-lelkemet átjárta a zene.

Egy sosem látott, furcsa, leginkább asztalhoz hasonlító hangszert láttam. Fából készült, gyönyörű, esztergált lábakon állt, s maga az „asztal” oldalai is káprázatos, míves megmunkálású, népies faragványokkal díszítettek voltak. Gyönyörűen csillogott a többféle, kezelt keményfa minden porcikája, az „asztal” lapja pedig?

Nos, azon a hosszabbik oldalakkal párhuzamosan, általam ismeretlen szisztéma szerint, megszámlálhatatlan számú és különböző vastagságú húr volt kifeszítve, s ezeket ütögette egy pár, vattával betekert végű ütő segélyével, ördögi ügyességgel, szem számára szinte követhetetlen gyorsasággal a zenész.

Mondom, nem tudom, meddig tarthatott, amíg szinte önkívületi állapotban ittam magamba a csodát, ám egyszer csak az addig nekem félig oldalt, félig háttal ülő alak – mintha megérezte volna magán pillantásomat – az ajtó, illetve felém fordult…

Rám nézett, érdeklődőn végigmért, s meglátva átszellemült, báva arcomat, elmosolyodott, mint egy angyal. Úgy rémlik, először csak annyit szólt:

 -         Tetszett? – Kissé bátortalanul bólogattam erre, de egy szó nélkül, mint akinek elvitte a cica a nyelvét… Majd felocsúdva, s megértve, hogy hús vér ember az, aki az iménti csodát tette, már kissé értelmesebben válaszolgattam kérdéseire, sőt – szelíd unszolására - énekeltem is neki keveset!

-         Szeretnél te is így játszani ezen? – utalt a hangszerre az illető.

-         Igen! Nagyon! – feleltem én, s így utólag visszaemlékezve, valami olyat érezhettem, mintha egy gyermek a párizsi Eiffel-tornyot kérné karácsonyra!

-         Nos, akkor mondd meg édesanyádnak, hogy keressen meg engem itt a zeneiskolában, hogy megbeszélhessük együtt a továbbiakat. Jó? Mondd meg neki, hogy Fábián Joli nénit keresse…

 Ő volt hát, Fábián Joli „néni”, aki tenger szeretetével, s angyali türelmével hét éven át tanított cimbalmozni ezután. Ő volt, akinek segítségével megismerhettem a világ zeneirodalmának legcsodálatosabb darabjait, örök barátságot kötve a klasszikus zenével.

 Mint mondom, hét évig cimbalmoztam Joli néni keze alatt. No, ne értsetek semmi tettlegességet ezen! Ellenkezőleg! Inkább anyai simogatást, ha megérdemeltem. Mondhatom nektek, voltak némi sikereim is, iskolai-, kerületi versenyeken, koncerteken. Sajna azonban mindez is kevésnek bizonyult, hogy kamaszkorba lépve a haverok, foci, bringa, csajok ne váltak volna fontosabbá a cimbalomnál, nem szólva a szolfézsról!

Képzeljétek magatokat 13 éves helyembe! Ballagok hónom alatt a kottáimmal délután a zeneiskolába, miközben elhúz mellettem „zsír” bicaján valamelyik haverom, kormányán egy hálóban himbálódzik az 5-ös bőrfoci, s merre kanyarodik? A következő utcasarok felé, ahol éppen befordul Barbara, az évfolyam egyik legszebb fruskája! Laza lófarokba fogott haja a háta közepéig ér, tűpettyes szoknyája harangozik a csípője körül, lábacskái mint a harang nyelvei: bimm-bamm-bimm-bamm…

Kinek lenne kedve, ereje ilyenkor zeneórára menni tovább?

 -         Még hagyján, ha gitározni, vagy zongorázni tanulnék! – méltatlankodtam szerencsétlen helyzetemen. – Egy szintetizátort, vagy gitárt bárhová elvihet az ember, de hogyan cipeljem el egy házibuliba a zeneiskolából a cimbalmot? Úttörő-tábor, csajozás, romantika, cimbalom-szóló a tábortűz mellett… Jó vicc!

 Édesanyám és Joli néni minden igyekezete, könyörgése hiábavalónak bizonyult, csak abbahagytam a cimbalmozást, sajnos!

 De mint mondtam, a zene, közte a klasszikus zene szeretete örökre megmaradt. Így, amikor 2010 elején a Nagymező utca és az Andrássy út sarkán, a Lengyel Intézet üveg portálja mögött megláttam a Frederic Chopin születésének 200-adik évfordulóját hirdető plakátot, hirtelen ez a gondolatom jött:

 -         Tényleg! Milyen régen hallgattam Chopin gyönyörű, főleg szóló zongorára írt darabjait! Pedig milyen dallamosak, romantikusak keringői, például! Gyerünk csak, utánajárni hamar, honnét szerezhetnék be néhány CD-nyi anyagot?!

 Elkezdtem Chopint keresgélni, vásárolni, letöltögetni. És hallgatni, hallgatni naphosszat. Egyhamar szerelmesévé váltam keringői és nocturne-jeinek.

S ekkor mi történik? Lássatok csodát! Határtalan örömömre, egy - valószínűleg az évforduló okán rendezett - Chopin-estre bukkantam a MÜPA honlapján!

Május elsején, szombaton, éppen Anyák napja előtti estén! Legszebb ajándék lesz édesanyámnak, ki nyugdíjasként alig mozdul otthonról, sosem járt ebben a csodálatos koncertteremben, s akinek köszönhetem magát a klasszikus zenét, Chopint is közte!

Izgatottan olvasom az ismertetőt:

 „A Párizsban élő Chopin-zongorista Rév Lívia ezúttal tanítványával, Érdi Tamással ad koncertet Budapesten.”

RÉV LÍVIA ÉS ÉRDI TAMÁS

 -         Micsoda felemelő érzés lehet egy zenésznek azzal az emberrel lépni föl, akit példaképének tart, akitől tanulta amit tud, akinek köszönhetően vált azzá, aki! - gondoltam.

 Mad eszembe jutott, hogy: de hiszen Érdi Tamás az a zongoraművész fiatalember, aki születése óta vak, nem? Micsoda kitartás, a zene micsoda szeretete, ami képessé tesz valakit arra, hogy vakon: sem a kottát, sem a klaviatúrát nem látva emberek tízezreit varázsolja el zongorajátékával?!

 -         És ki az a zenepedagógus, aki „kihozta belőle” mindezt? Nézzük csak! – ösztökéltem magam a koncert ismertetőjét tovább böngészni.

 „Rév Lívia szinte az összes híres zenekarral játszott a világ legnagyobb városaiban. … A BBC Rádió 1992-ben a világ legjobb Chopin-nocturne játékosának választotta.

Érdi Tamás rendszeres vendége volt Rév Lívia párizsi mesterkurzusainak. … A híres varsói Chopin-szobor alatt idén nyáron harmadszor játszik több ezer ember előtt.”

 -         Hát van ilyen? – lelkendeztem magamnak. - A különleges életutat bejárt, világhírű tanárnő és kivételes tehetségű tanítványa, egyben pillanatnyilag a két legautentikusabb magyar származású Chopin előadó most egyszerre, egy színpadon lép fel, és ennek a kivételes eseménynek a tanúja lehetek, sőt! E nem mindennapi élményt ajándékba adhatom szeretteimnek! Kell ennél több?

 Mondanom sem kell, azonnal megrendeltem a jegyeket és olyan izgatottan vártam azt a szombat estét, mint kicsiny gyermekek a Karácsonyt!

 És eljött a várva várt nap!

A napi munkát kissé hamarabb befejezve, korábban tértem haza, hogy időben indulhassunk édesanyámért Gödöllőre, majd onnan a Művészetek Palotájába.

Rémlik, hogy anyácskámnak nem mondtuk meg, hogy hová megyünk, csak azt, hogy: anyák napi meglepetés, öltözzön úgy, mintha színházba tartanánk!

Izgatottan ücsörgött az autó hátsó ülésén, s párommal, Viktóriával magunk is drukkoltunk: vajon hogyan sikerül az este? Milyen élmény vár ránk?

 A koncertnek helyet adó Művészetek Palotája a XXI. század legelején, három év alatt épült fel, a nagyközönség számára 2005-ben adták át. A látogatót kívülről leginkább csak méreteivel nyűgözi le: a több, mint 10.000 négyzetméter alapterületű épületet az egyenes vonalvezetés, az egybefüggő, hatalmas üveg felületek és a díszítőelemek szinte teljes hiánya jellemzi.

Közvetlen szomszédjától, a néhány évvel idősebb, külsejét tekintve sokkal impozánsabb, egyesek szerint túldíszített új Nemzeti Színháztól, mintha hűvös tartózkodással különülne el, mondván: az értéknek belül kell lennie!

Belépve rögtön érezhetjük, hogy nem fogunk csalódni. Az épület egész belsejét az igényesség és az ízlés jellemzi. Tágas, világos terek, minőségi, természetes anyagok körülöttünk. Nem hivalkodó pompa, mégis igen magas szintű elegancia az, ami miatt az ember önkénytelenül is tudja: az igazi értékeket felmutató művészet katedrálisában lépked!

Maga a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem már a szemnek is szinte nehezen befogadható, feldolgozható élményt nyújt. A kényelmes, tágas ülőhelyeket elfoglalva nemcsak azok forgatják fejeiket gyönyörködve, nyújtogatják nyakukat álmélkodva, akik először járnak itt! A színpad mögötti részt teljes szélességében és magasságában elfoglaló orgona szabadon álló homlokzati sípjainak látványa méltóságteljes ragyogással teremti meg a kivételesen ünnepélyes hangulatot. A mennyezetre függesztett és az oldalfalak mentén látható, mozgatható akusztikai elemek pedig nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, de az abszolút tökéletes, minden tekintetben maradéktalan zenei élmény ígéretét hordozzák.

Ez alkalommal a komplett szimfonikus zenekarnak is kényelmes helyet biztosító hatalmas színpadon egyetlen zongora áll, magában.

De milyen csodálatosan csillog ébenfekete politúrja! Milyen gyönyörű, ahogyan felnyitott tetejének alsó felén a belsőjének réz-csillogása tükröződik!

Lassan megtelik a nézőtér, a folyamatosan zsongó-duruzsoló népség elfoglalja helyeit, miközben azon töprengek:

 -         Hogyan lép fel együtt mester és tanítvány, mikor csak egy zongora van itt?

 RÉV LÍVIA ÉS ÉRDI TAMÁS

A műsorfüzetből kapok választ erre: a koncert első felében Rév Lívia játszik, a szünet után pedig Érdi Tamás igényli figyelmünket.

Nos jó, kezdődjék a koncert! A nézőtér megtelt, lassan mindenki elcsendesedik, az oldalsó bejáratokat becsukják. Elhangzik a mobiltelefonok kikapcsolására kérő felhívás, több nyelven is. Elszórva itt-amott még egy köhintés, s közben elhalványulnak a nézőtér fényei…

Csupán a színpad áll már fényesen megvilágítva, rajta a fejedelmi hangszer, a játékosra várva…

 De nézzük csak! Hangtalan nyílik a színpad oldalajtaja és – nincs rá jobb szó! – betipeg egy nénike! Hófehér a haja, s valami apró mintás, világos színű, majd a földig érő tunika-szerű ruha van rajta. Nyakában szemüveg csüng zsinóron. Kissé görnyedt tartással, lassan indul a hangszer felé, s ekkor a nézőtéren – micsoda botrány! - felcsendül a taps.

 -         Minek ez? Hogyan? Micsoda barbár udvariatlanság, ezt a szerencsétlen takarítónőt így megcsúfolni! – nézek körbe felháborodottan. – Hát biztos itt felejtett valami törölő rongyot a zongorán, vagy benne, azért jött vissza! – gondolom. - De így gúnyolni, igazán embertelen móka, nem illő ily környezetben! Ennyi bunkót egy rakáson itten!

 S mi történik erre? Képzeljétek! A mamika odatipeg a hangszerhez, óvatosan kikerüli a zongoraszéket, majd baljával könnyedén megtámaszkodik, s nagymamai mosollyal ráncos arcán, szerényen meghajtja magát felénk! Még hangosabb, már-már orkán erejű tapsvihar!

 -         Hát hogy-hogy-mi-mi-hogy? Hogy ne essek le a székről és bujkáljak csak alája, szégyenemben! Mi ez? Ki ez? Hát ő lenne Rév Lívia igazán? Ez a mesébe illő korú, jóságos küllemű anyóka? Ő fog ma Chopint játszani nekünk, csakugyan? Hogy lehetséges ez?

 De nincs időm ezen töprengeni, a művésznő már elhelyezkedett székén, feltette szemüvegét és a kottát nyitja… A keresett részhez lapoz, két kezét a billentyűk fölé emeli és belekezd az f-moll balladába.

 Csak ámulok. Még szerencse, hogy ülök! Nem, az egészen biztos, hogy nem bírnám ezt állva. A végtagjaim elgyengültek, mintha minden vér a fejembe tolult volna, hogy agyam képes legyen feldolgozni az élményt. Nem vagyok biztos benne, hogy hallhatom-e valóban, amit hallok? Nem hiszem el, amit látok! A meghatottságtól könnyezni kezdek és hirtelen újra átélem a 35 évvel ezelőtti élményt, amikor nem tartottam lehetőnek, hogy valaki képes legyen ilyen csodát művelni!

Akkor, régen, a később tanáromként szeretve-tisztelt Joli néni cimbalmozott, most meg egy 94(!) esztendős hölgy Chopin f-moll balladáját játssza úgy, mintha egész életében ezt csinálta volna…

Marhaság! Hát persze, hogy egész életében ezt csinálta! De akkor is! Ilyen korú hölgyről azt képzelnénk el inkább, ahogyan a dédunokáit várja vasárnap esetleg egy finom piskótával, nem pedig, hogy a MÜPÁ-ban Chopint játszik! És még hozzá hogy? Az a beszéd!

 Mire idáig jutok magamban, éppen elhalkulnak az utolsó futamok, befejeződik a darab.

Rév Lívia leveszi szemüvegét (nyilván csak olvasáshoz kell, egyébként zavarná), feláll, a zongora széléhez lépked és a korábbi módon meghajtva magát, fogadja a dörgő tapsorkánt.

Majd visszaül és a következő darabot keresi a kottában. Meg is van!

Néma csend a nézőtéren, felcsendül az Asz-dúr impromptu.

De jaj! Ebből baj lehet! Rémülten látom, hogy a művésznő elfelejtette feltenni a szemüvegét! A kottában lapozva a darabok címeit nyilván látja, hisz azok nagyobb, vastagabb betűkkel vannak szedve, de a hangjegyek maguk, már csak szemüveggel láthatók számára, nyilván!

Fejből játszik most, más nem lehet. Vajon tudja az egész darabot? Képtelenség! Az egész Chopin életmű nem lehet a fejében! Mi lesz, ha belesül?

A második oldal felénél járhat, amikor egy rövid résznél csak a jobb kéz játszik. S mi történik? Nem fogjátok elhinni nekem, pedig így volt! Bal kezével a szemüvegéhez nyúl, s miközben jobbjával a billentyűkön működik, a közönség felé kitekintve (talán még kacsintott is? Nem tudom!) alig észrevehető vállat rándítás kíséretében, egy mozdulattal felteszi az ókulát és a következő pillanatban két kézzel játszik ismét! És mindezt egy másodperc alatt! Fantasztikus! Hihetetlen!

A második darab után, ha lehet még hangosabb a taps, és az ezt követő három opus is földöntúli élményt jelentett mindannyiunk számára. Szavakkal szinte leírhatatlan az érzés, amit éreztem ott Rév Lívia játékában gyönyörködve.

 S hogy miként lehet az, hogy én nem tudtam, kicsoda is és mennyi idős is ő?

Hát persze! A MÜPA program-ismertetőjében szó esik sikereiről, még egy őt méltató idézet is olvasható Rubinsteintől, de egy szó sincs arról, hogy 1916-ban született, s hogy a Zeneakadémián Weiner Leó tanítványa volt! 1938-ban Bartók, Kodály és Dohnányi jelenlétében diplomázott, egy élő legenda…

Hát mondjátok, micsoda szerződése lehet ennek a hölgynek az ördöggel, hogy ennyi idősen ilyen zongorajátékra képes? És az a huncutság a szemüveggel? Kimódolt trükk volt, vagy a gyakorlat és a zsenialitás keveréke? Ki tudja? Csak ő maga. Én csak azt tudom, hogy egy egész életre szóló élményt okozott nekem, alig egy óra alatt!

 A szünet után Érdi Tamás lépett a zongorához, egy fiatal hölgy segítette a tájékozódásban. Bemutatkozó meghajlása után frakkja szárnyait hátracsapva maga alá húzta a zongorapadot, jobb lábát a pedálra, kezeit a billentyűzet fölé emelte és belekezdett egy Chopin halála után katalogizált darabba, a cisz-moll nocturne-be.

Az ő esetében ugye, kérdés sem lehet, hogy fejből játszik, vagy sem?

Nehéz, komoly, magas szintű szakmai tudást, virtuozitást igénylő darabokat játszott. Nem a gyakran választott, lágyabb, dallamosabb, közismert és –kedvelt keringők voltak műsorán, így némi hiányérzetem támadt, mert nem tudtam élőben megmutatni édesanyámnak az általam oly igen szeretett melódiákat.

Az is igaz azonban, hogy Érdi Tamás játéka, az a már-már hihetetlen, de mégis a szemünk előtt megmutatkozó kivételes tehetség, amivel a hangszert megszólaltatja, feledtette piciny csalódottságomat.

Különleges élmény volt látni-hallani, amint egyedülálló érzékenységgel, páratlan technikával, egyik-másik darab esetében komoly fizikai munkát végezve kelti életre a halhatatlan zeneszerző, Frederic Chopin briliáns elméjének szülötteit.

 A műsor végén pedig könnyekig megható, feledhetetlen pillanatok: Rév Lívia és Érdi Tamás, ez a két zseniális művész; tanárnő és növendéke együtt állnak a zongora előtt, a tanárnő egyik kezében hatalmas virágcsokor, amit épp most vett át hálás tanítványától.

Most egymás kezét fogva, ki tudja hányadszor hajolnak meg a közönség felé, miközben a szűnni nem akaró taps csak dörög egyre.

Az elégedett közönség hangos Brávó! bekiabálások közepette percekig állva ünnepli a két művészt és senki sem akar hazamenni.

Én is lelkesen tapsolok, s boldogan nézek mellettem álló édesanyámra, majd Viktóriára: sugárzik az arcuk és ettől még boldogabb vagyok.

 Köszönöm neked, Frederic Chopin! Köszönöm, kedves Rév Lívia és Érdi Tamás!

Köszönöm, Joli néni!